VI

Thea belekezdett.

– Emlékszel, amikor tavaly májusban megtámadtak?

Párnasusogás, majd Margie hangja:

– Igen.

– Azt mondtam neked, hogy ki akartak rabolni, esetleg meg akartak erőszakolni, de sikerült elkergetnem a fickót. – Thea érezte, hogy Margie bólint, de nem tudott ránézni. – Nem ez volt a teljes igazság. Megtámadtak, de nem egyszerű rablásról volt szó.

Thea nem tudott csak úgy a közepébe vágni. Ezért inkább felelevenítette a végzetes éjszakához vezető eseményeket.

– Egy cikken dolgoztam egy légitársaság lapjának. Senki sem olvassa el azokat, de jól fizetnek, és jól mutatnak az önéletrajzomban. Mindenesetre az amerikai városok etnikai területeiről szólt – arról, hogy az emberek szeretik behozni magukkal a szülőföldjük egy darabját, tudod? Bejártam mindenféle etnikai környékeket Chicagóban: a görög és a kínai negyedet, Kis Itáliát, meg az Ukrán Falut; ilyesmi. Tudod, milyen hely Chicago; csupa etnikum, és kész. A déli oldalon egy csomó ember sosem járt a Művészeti Intézetben. Vannak emberek az északi oldalról, akiknek eszébe sem jutna, hogy délebbre menjenek Soldier Fieldnél. – Margie zavartan bólintott; mindketten ismertek ilyeneket. – Az etnikai környékek sem különböznek ettől sokban. Csak sokkal összetartóbbak. A saját kis világaikat akarják kialakítani. Úgy gondoltam, nehéz lesz áttörni ezt a védőfalat, és ráérezni, milyen ott az emberek élete.

– És tényleg nehéz volt. De azon is meglepődtem, hogy egyik-másik ember mennyire nyitott. Sokan rám sem hederítettek, volt, aki elfelejtett angolul, mások pedig egyszerűen faragatlanok voltak. De végig mosolyogtam és udvarias maradtam, abban a reményben, hogy a kitartás előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. – Jó nagy körben közelített a lényeghez, de úgy tűnt, a beszéde megnyugtatja Margie-t. Thea szíve beledobbant a reménybe, hogy ha elég színes részletességgel írja le az eseményeket, Margie inkább hisz majd neki. – Már magam mögött hagytam a görög negyedet és Kis Itáliában is jártam; pár napot töltöttem mindkettőben, következett a kínai negyed. Eltartott egy ideig, de találkoztam egy idősebb hölggyel, aki megkedvelt. Wen Linek hívták, fűszerboltja volt.

Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az idős ázsiai nő.

– Az angolja borzalmas volt, de nem szándékosan. Rengeteget mesélt mindenféle anekdotákat arról, milyen volt idejönni és hozzászokni egy nagy, fura helyhez. Hogyan segítette Chinatown abban, hogy megtartsa az identitását, miközben megtapasztalhatta az Újvilág teljes pompáját; pont erre vadásztam. Mindenesetre Wen Li elmondta egy-két szomszédja és barátja nevét, azzal, hogy hivatkozzak rá, és minden rendben lesz.

– Néhány látogatás kellett csak – folytatta Thea –, és máris elegendő anyagot gyűjtöttem a kínai negyed életéről. Élveztem, amikor ezek az emberek meghívtak az otthonukba, úgyhogy beiktattam még egy utolsó állomást. Egy Shen nevű öregember volt; épp a nagy családjával vacsorázott, amikor bekopogtam. Amikor elmondtam, ki küldött, ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzam hozzájuk. Egyetlen ember sem volt gazdag azok közül, akikkel beszéltem, néhányan kifejezetten szegények voltak. Shen családja a környezetéhez képest középosztálybelinek számított. Nem akartam zavarni, de tudtam, megsértem őket, ha nem fogadom el a meghívást.

Az az éjjel olyan tisztán vésődött bele Thea emlékezetébe, hogy tudta, sosem fogja elfelejteni. Az egész sokkal nehezebb volt, mint hitte, pedig korábban sem táplált illúziókat vele kapcsolatban.

– Shen volt a főnök – mondta, és a hangja elkezdett remegni. – A család többi tagja mindenben őhozzá igazodott. Nekem nagyon furcsa volt, de én még a saját kultúrámat sem értem. Nem is akartam ítélkezni az övék felett. Hamarosan Shen elnézést kért a kései óra miatt. Ragaszkodott hozzá, hogy fizesse a taximat, vagy hogy az egyik unokája elkísérjen az Elig. Nem fogadtam el; nagylány voltam már, és a városban nőttem fel, tudtam magamra vigyázni. Elég kitartó volt, utalt rá, hogy az utcák nagyon veszélyesek éjszakánként. Úgy gondoltam, hogy erről én többet tudok nála, és elköszöntem. Gondoltam, valami kulturális dolog lehet. Az is volt, de nem úgy, ahogy gondoltam.

Thea visszatért a konyhába még egy kis kávéért, aztán eszébe jutott, hogy az utolsót itta meg. Ahogy a konyhai pulton szöszmötölt, nagy levegőt vett, és folytatta.

– Utánam jött. Az öreg Shen nagyapó. Én… félúton jártam az El felé, amikor feltűnt, hogy követ. Eleinte nem tudtam hova tenni. Öregember létére elég gyorsan mozgott. Aztán hirtelen valami megváltozott. Megláttam őt igazi valójában. Nem ember volt, hanem egy… lény, egy emberi álcába bújt szörnyeteg. Nem tudom leírni, mennyire szörnyű látvány volt. És ez a lény értem jött, és akkor tudtam, hogy halott vagyok. Nem hiszem, hogy számított rá, hogy megtámadom – nem is akartam megtámadni. De valahogy tudtam, hogy ha el akarok futni, ez a Shen-lény egy szemvillanás alatt rám veti magát, és akkor végem. Azokat az önvédelmi technikákat alkalmaztam, amiket akkor ismertem, de éreztem, hogy kevés lesz. Túl erős volt és túl gyors.

Thea a pultnak dőlt, a felszínre meredt, miközben magán érezte Margie tekintetét. Túl sok volt belegondolni. Inkább a végére ugrott.

– Akkor volt az, hogy az a fickó előugrott a semmiből, és segített visszavernem. Romeo volt az – a torka kiszáradt, a halála még mindig élénken élt benne. – Sam Zheng, mutatkozott be. Láttad a hírekben. Később neveztük el Romeónak. – mély levegő; majdnem vége. – Mindenesetre ketten el tudtuk pusztítani a lényt.

– Úgy érted, hogy megöltél egy embert? – tört ki Margie-ból.

– Nem élt, hogy meg lehetett volna ölni. Vámpír volt, Margie. Tényleg! Egy szörnyeteg, aminek semmi köze nincs az emberihez. – Thea levegőt vett. – Nézd, ugyanazok a kérdések futottak át az agyamon, mint most neked: Tényleg megtörtént? Mi volt az a lény? Ez kamu volt? Rám tört a pszichózis?

Margie bólogatott a kérdéseknél, a kételye egyértelmű volt.

– És?

– Romeo elmondta nekem azt, amit most én is elmondtam neked. Egy vámpír támadt rám. Nem őrültem meg; megtörtént. Romeo elismerte, hogy nem tudja, hogyan létezhet egy ilyen szörnyűség, de ott volt. – Thea megvonta a vállát, amikor rádöbbent, mennyire hülyén hangzott az egész. – És az alapján, amin éppen átestem, nem tagadhattam. Mindegy. Megtudtam, hogy egy-két éjszakával korábban kezdte követni. Akkor is azt csinálta éppen, amikor látta, hogy rám támad. – Thea megdörzsölte az arcát. – Meg kell értened, hogy ez az egész elég elbaszottul hangzott nekem. Azt hittem, vagyis inkább reméltem, hogy bekábszereztek, vagy valami, a vacsoránál.

– De nem tették – mondta Margie egy fagypont alatti fémrúd minden melegségével.

Thea megrázta a fejét.

– Romeo azt mondta, hogy, szóval szólítottak a vadászatra. Azzal a különbséggel, hogy ő nagybetűvel mondta, így: A Vadászat.

Visszatért a kétszemélyes fotelbe és Margie felé hajolt, mintha attól, hogy közelebb van, hihetőbb lenne a története.

– Figyelj, Margie! A legtöbb ma ismert legenda és mítosz alapja a valóságban gyökerezik. A szörnyek valóban léteznek. Romeo azt mondta, felborult az egyensúly a világban, túl sok lett a szörnyeteg. A hozzánk hasonló emberekre hárul, hogy helyreállítsuk az egyensúlyt.

Csend; Thea tovább kattogott, megpróbálta felépíteni a védőbeszédét.

– Jöhetne a kérdés: ki dönti el? Ki mondja azt, hogy „oké, te vagy az”. Ki választ ki minket a vadászatra? Fogalmam sincs. Mi: Romeo, én és még néhányan, akikkel nem találkoztál, nem vagyunk egyedül vadászok a világon. Csak Chicagóban több mint egy tucatról tudok. – Elhallgatott, amikor eszébe jutott, hogy ez a szám mostanában rohamosan apad. – Mindenesetre mindegyiküknek van elmélete arról, hogy miről szól az egész. A legtöbben azt hiszik, hogy Isten – Allah, Jahve, ahogy tetszik – eszközei vagyunk. Úgy hiszik, hogy Ő szólít minket, és szerel fel a szükséges fegyverekkel. Romeo úgy hiszi, az ősök szellemei. Utat mutatnak, meg ilyesmi. Sok-sok karmikus adósság jöhet szóba itt. Páran azt hiszik, az idegenek vagy a kormány befolyásol minket. Szerintem ez humbug, de honnan tudhatnám, mi az igazság?

Margie Theára meredt, a szeme vörös volt a feszültségtől és a betegségtől. Nyilvánvaló volt, hogy azt hitte, barátnője megőrült, vagy legalábbis meg volt rökönyödve a beszámolóján.

– És te mit gondolsz, Thea? Hogyan magyarázod meg magadnak?

– Nem tudom – nevetett jókedv nélkül. – Tudod, hogy sosem voltam vallásos; agnosztikusból lettem ateista, igaz? Lázadtam anyu ellen. Én azt hiszem, vagyis inkább úgy gondolom, hogy egyfajta genetikai záradék lépett érvénybe. Abból, amit az elmúlt hónapokban láttam, az derül ki, hogy ezek a lények részét képezik valami átfogónak: úgy, mint ahogy a rák és az aszály is része az életnek, nem csak a boldog időszakok, amiket szeretünk, nem igaz? És mi olyanok vagyunk, mint az emberiség fehérvérsejtjei, az ellentestek, akik megakadályozzák a rák elterjedését.

– Nem azt mondom, hogy igazam van. Csak egyszerűen ez az az elmélet, amit a legjobban el tudok fogadni. Az idegenek összeesküvése túlságosan hülyén hangzik, és valamiért egyszerűen nem jó érzés úgy gondolni, hogy a menny és a pokol valóban létező helyek.

Margie nem látható szöszmöszöket távolított el a paplanról, miközben meghányta-vetette a hallottakat.

– Elég nagy véletlen, hogy a barátod pont a környéken járt.

– Láttam már furcsább véletleneket is az elmúlt tíz hónapban. Nem hiszem, hogy a világ annyira véletlenszerű és kaotikus, mint ahogyan azt hinnénk.

Újra csend, és Margie újra az urnára meredt. Egy perc múlva a szobatársa megmozdította a fejét; kinyitotta a száját, aztán becsukta, és felvonta a szemöldökét. Thea csak ült, és nézte az arcán átfutó kérdéseket és gondolatokat. Margie lenézett a párnára, amit szinte halálosan magához szorított. A tekintete nem mozdult, miközben az anyagot simítgatta.

– Komolyan elhiszed, hogy ez a… Buffy-dolog… tényleg valódi? Nem hiszed, hogy… szóval…

– Őrült? Elmebeteg? De, folyamatosan ez jár az eszemben. Talán ez az egyetlen dolog, ami miatt elhiszem, hogy tényleg megtörténik. Ha annyira fanatikus lennék, mint Parker, akkor valóban aggódnék. – Thea elhallgatott, és megpróbálta más szögből megközelíteni a történetet. – Elhiszem, ha úgy érzed, hogy elvesztettem az eszem, és hogy valami kurva szekta vagy akármi tagja vagyok. Bizonyos szempontból ez igaz is. De ahogy a fickó mondta, az nem paranoia, ha tényleg követnek. Tudom, hogy az egész hülyén hangzik, de ez nem jelenti azt, hogy nem így van.

Thea felsóhajtott.

– Szörnyek élnek odakint, Margie. – Majdnem megemlítette azt, aki a diszkóból kis híján elcibálta Margie-t a múlt hétvégén, a nagydarab szőke vámpírt. – Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el mindezt, de nem tudtam, hogyan közelítsem meg a kérdést. Úgy értem, amit mondtam, könnyen be lehet tudni agymosásnak vagy őrületnek, igaz?

Margie lebiggyesztette telt ajkait, szemöldökét felvonta, mintha egy nehéz fizikapéldán törné a fejét.

– És mi köze van ennek az egész „szörny”-dolognak a tegnapi támadáshoz? Ahol megölték a barátodat?

– A fenébe, Margie! Annyit akartunk csak csinálni, hogy…

– Tehát ott voltatok? – Margie szeme elkerekedett, mintha eddig nem beszéltek volna semmi valóságosról. – Mit csinálsz, Thea? Istenem!

– Hallgass ide: szó sem volt gyűlöletbandáról vagy terrortámadásról. Mi csak beszélni akartunk ezzel a Sforza nevű fickóval a templomban. Ennyi; csak információhoz szerettünk volna jutni. Hinned kell nekem! Aztán berontott ez a fickó, és elkezdett lelövöldözni mindenkit, mi meg pont az útjában voltunk. Így halt meg Romeo. Lilly is. Láttad a képét az újságban, nem? Meg akarták állítani ezt a Carpenter nevű fickót. Persze attól eltekintve, hogy nem is fickó. Ő egy valami; egy szörnyeteg. Egy trükkös állat, aki egy csomó ártatlan embert megölt, és mi nem tudtuk megállítani őt! Nem mi voltunk, Margie – mást nem tudott mondani. – Segíteni akartunk.

Az elmúlt hetek – illetve hónapok – súlya végül maga alá temette Theát. A térdére borult, átkarolta magát, és zokogni kezdett. Túl sok halált látott mostanában, túl sok embertelenséget; a pusztulás magával sodorta. És nem volt senki, akinek elmondhatta volna, aki megérthette volna, mibe keveredett – még a többi vadász sem. Mindannyian annyira biztosak voltak abban, amit csináltak, a vadászat gyakran háttérbe szorította az olyan kérdéseket, mint hogy kik is ők valójában, vagy mit is kellett volna tenniük. Thea nem tudott nem belegondolni, és nemcsak a miértbe, hanem abba sem, hogy mi lesz az egész következménye? Egyáltalán helyesen bánik-e azzal a tudással, ami megadatott neki? Létezik-e jobb módszer, hogy mindezzel szembenézzen? Biztos volt benne, hogy igen, de maga a küzdelem súlya húzta a fejét lefelé, megakadályozva, hogy a láthatáron lévő többi lehetőséget is szemügyre vegye. És most itt van, és megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant a legjobb barátjának, miközben egy olyan férfit gyászol, akit még abban sem volt biztos, hogy szeretett, és haragszik a lényre, aki a saját kezével pusztította el azt a látszatot, amit az életének megteremthetett volna.

Ahogy megpróbálta összeszedni magát, alig jutott el hozzá Margie kérdése.

– Tessék?

– Ha ti ártatlanok vagytok, miért nem mész a zsarukhoz? Miért nem magyarázod el, mi történt?

– Mert biztosan bezárnának minket. – Felemelte a fejét, megtörölte a szemét, és látta, hogy Margie továbbra is csak előre mered. Mintha nem is érdekelte volna, hogy milyen állapotban van. – Még ha meg is lehetne bízni a hatóságban, hogy venné ki magát, ha besétálnék azzal, hogy: „Éppen ez után a zombi után nyomoztunk, aki annak a nőnek a családját mészárolta le, aki 1939-ben megölte – de akkor hirtelen betört, és elkezdett mindent szétlőni, mielőtt megkaphattuk volna a válaszainkat?” Olyan gyorsan gumiszobában végezném, hogy el sem hinnéd.

– Hogy érted azt, hogy nem lehet megbízni a rendőrségben?

– Ó, de Margie, ők is benne vannak. A förmedvények irányítják őket – a társadalom akármelyik szegletét nézed, valahol mindig van egy szellem, vagy vámpír, vagy más lény, aki a háttérből irányítja a szálakat. Úgy értem, sok becsületes rendőr és elkötelezett riporter van, de ahogy egyre feljebb jutsz, valaki mindig a zsebükben van. Talán nem is tudják, hogy kinek dolgoznak, de akkor is csak szolgák.

Margie úgy nézett rá, mint valami idegenre.

– Tudod, milyen hülyén hangzik ez az egész? Egy világméretű… mumus-összeesküvésről beszélsz?

– Tudom, paranoiásnak tűnik. És biztos vagyok benne, hogy nem irányítanak mindent. A baj az, hogy tudjuk, hogy befolyással bírnak, csak azt nem tudjuk, hogy hol, és mekkorával. Ezért óvatosnak kell lennünk. Nem egy történet kering vadászokról, akik megpróbáltak valamit nyilvánosságra hozni, és kivétel nélkül hitelüket vesztették, letartóztatták őket vagy azóta meghaltak. Az igazság egyszerűen túlságosan elborult ahhoz, hogy a mindennapi emberek elhiggyék, de a szörnyek akkor sem engedhetik meg, hogy napvilágra kerüljön, nehogy valaki odafigyeljen.

Lecsusszant a kétszemélyes fotelről, és Margie mellé térdelt.

– Nem őrültem meg, Margie; minden, amit elmondtam neked, igaz. Ha erről van szó, semmi nem szól mellettem, csak a bizalom és a hit. Te vagy a legjobb barátom. Soha nem tennék semmit, amivel ártanék neked, és azt hiszem, te is így érzel. Ha azt gondolod, hogy megőrültem, és azt akarod, hogy CTG-t vagy akármit csináltassak, rendben, megcsináltatom. De az nem bizonyít semmit, és veszélybe is sodorhat. Bízz bennem, Margie! Hidd el, hogy amit mondok, az igaz!

Margie a távolba révedt, a keze továbbra is az ölében tartott párnát simogatta. Thea előtte maradt, térden. El akart mondani mindenféle érvet és indokot a barátjának, logikus, felépített beszámolókkal és elméletekkel alapozva meg a bizalmát. De ez mind nem lenne más, mint szavak összessége, és egy vélemény. Theának Margie-ra kellett bíznia a dolgot. A barátjának kellett eldöntenie, hogy hisz-e neki.

Végül Margie lenézett a barátjára, mandula szeméből patakzó könnyekkel.

– Nem tudom, Thea. Nem vagyok benne biztos, hogy tudok neked hinni.

* * *

Margie minden további szó nélkül kiment a szobából. Thea belül üresnek érezte magát, törékenynek, mint az üveg. Mindig is büszke volt arra, hogy független, és semmire nincs szüksége a saját jóváhagyásán kívül. Meglepte, milyen sokat jelentett neki Margie véleménye. Megtöltötte a pipáját abban a reményben, hogy az anyag elvonja majd a figyelmét a benne kavargó gondolatokról és érzelmekről. A pipa csak úgy lógott a kezében, meggyújtatlanul, fél órán keresztül. Thea elméje egy másodpercnél tovább semmire nem tudott összpontosítani. Lerázta magáról a mentális limbót, és visszadobta a készletet a dobozba anélkül, hogy előbb kiszedte volna a marihuánát.

A szobájába menet elhaladt Margie szobája előtt, és bentről beszédet hallott kiszűrődni. Megfordult benne, hogy bekopog, vagy felveszi a vezeték nélküli telefont, hogy hallja, kihez beszél. Bassza meg! – gondolta Thea. Ha a zsarukat hívja, akkor hívja. Egyszerűen túl fáradt vagyok most ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak.

Thea a plafont bámulta fektében, a teste kimerült, az elméje kusza volt. Dél múlt, és úgy érezte, mintha egy hete ébren lenne már. A gondolatai túlságosan kaotikusak és követhetetlenek voltak ahhoz, hogy el tudjon aludni tőlük. Csak feküdt ott, és azon gondolkodott, milyen őrületté vált az élete, és hogy nem most veszítette-e éppen el a legjobb barátját.

Azon is elgondolkodott, miért nem mondott el Margie-nak mindent. Isten a megmondhatója, többet mondott, mint eleget ahhoz, hogy Margie-t teljesen kiakassza. De volt valami abban a májusi éjszakában, amit nem tudott volna elismételni. Bár nem talált szavakat arra, hogy leírja, az emlék ugyanolyan élénk volt, mint azon az éjszakán. Az elméje ki volt merülve Margie-val folytatott katasztrofális beszélgetése után, és Theát lerántotta az emlékek örvénye.

Emlékezett, hogy élvezte az eleven levegőt azon a májusi reggelen. Tiszta volt és egy kicsit hűvös, üdítő a hosszú tél után. A kínai negyed utcái elhagyatottak voltak, és baljós csend honolt a tájon. Ez volt az első jel, bár akkor még nem tudta. A környék nappal élénk és nyüzsgő volt; és bár mindenki behúzódott naplemente után, furcsállotta, hogy egyáltalán nem szűrődnek ki beszédfoszlányok az ablakokon, amelyek alatt elhaladt.

Három alak bontakozott ki a sötétből egy kapualjban néhány méterrel előrébb az utcán. Fiatal férfiak voltak – pontosabban srácok; egyikük sem lehetett tizennyolcnál öregebb. Ázsiaiak, természetesen. Azon az éjszakán Thea volt az egyetlen nem ázsiai a környéken. A fiúk keménynek néztek ki, veszélyesnek. Összeugrott a gyomra, amikor rádöbbent, hogy egy tong, egy kínai banda tagjaival áll szemben. A borsspray és az önvédelmi tréning magabiztosságával sétált, de ez nem zavarta a fiúkat. A legtöbb, amiben reménykedhetett az volt, hogy ha elég hangosan sikít, valaki meghallja és hívja a zsarukat.

Ketten a srácok közül folyamatosan a környéket pásztázták, mintha keresnének valamit – tanúkat? más áldozatokat? Thea nem tudhatta – miközben a harmadik kifejezéstelen arccal jól megnézte magának. Egyik sem volt valami nagy szám; nem nézte volna meg őket kétszer, hacsak nem lett volna részeg. Vagy nem egy kihalt utcán találkozik velük.

A vezetőjük alacsony volt és köpcös; amikor a metabolizmusa lelassul, a fiatal izmaiból bizonyára középkorú háj kerekedik. Aztán a köpcös kinyitotta a száját, és megszólalt. Thea meglepődött, ahogy egy mennydörgő hang kijelentette:

– A HALÁL JÁR AZ UTCÁN MA ÉJJEL.

Zavarta volna a szerencsesütire illő szöveg, ha nem rökönyödik meg az erős hangon, főleg egy ilyen alacsony embertől. Nem ez volt az egyetlen furcsaság a dologban. Olyan volt, mintha fejhallgatón keresztül hallotta volna, rögtön a fejében, nem a fülén keresztül. És a legmegrázóbb a mondat ereje, súlya volt. Felkeltett benne valamilyen ösztönös félelmet.

Thea azt hitte, meg akarja ijeszteni azzal, hogy hangosan és erőteljesen beszél. Benyúlt a táskájába, megragadta a borsspray-t, és megszólalt:

– Nem vagyok olyan könnyű préda, mint amilyennek tűnök, srácok! Ha valamivel megpróbálkoztok, biztosak lehettek benne, hogy legalább egyikőtöket magammal rántom! – Még jól is hangzott volna, ha nem remeg a hangja közben.

– AZ IRTÓZAT KÖZELEDIK – válaszolta az alacsony még hangosabban, erőteljesebben. – A FÁJDALOM A LÉTEZÉSE.

Thea kezdte úgy érezni, hogy ez az egész szürreálissá válik. És most a bandatagok szája meg sem mozdult. Ahelyett, hogy szórakoztatta volna, hogy olyan, mintha egy rosszul szinkronizált hongkongi akciófilmet nézett volna, libabőrös lett tőle. A hangja olyan erős volt, hogy tovább visszhangzott a fejében, miután elhallgatott.

Nyugtalanságát magabiztossággal próbálta leplezni, és még egy lépést előre is lépett, ahogy cserébe megfenyegette a hármast:

– Nem tudom, mi a fenét értetek „irtózatos” alatt. De ha nem hagytok békén, akkor nektek fog fájni!

Ez zavarodott tekinteteket eredményezett.

– Mi a fenéről beszél, hölgyem? – követelte a köpcös. A hangja most más volt, kicsit magas, és középnyugatias akcentusú – de most legalább mozgott a szája. Furcsa.

Thea aggódni kezdett, hogy evett valamilyen hallucinogén szert Shen nagyapóéknál. Aztán a köpcös egyik haverja megragadta a vállát.

– Xian! Hallok valamit! – mondta, és elnézett Thea mellett.

Arra gondolt, hogy nem ártana, ha lenne itt még valaki, és elkezdett hátrálni.

– Mit csinál, hölgyem? – kiáltotta a köpcös – Xian. – Mondtam, hogy maradjon veszteg!

Thea előrántotta a borsspray-t, ahogy Xian és a harmadik, akit Thea gondolatban Hajasnak nevezett el a lakkozott frizurája miatt, felé lendült.

– Állj! – kiabálta Thea. – Ne higgyétek, hogy félek szétrúgni a seggeteket!

Ugyanaz a síron túli hang közölte:

– A VÉGZETED A HÁTAD MÖGÖTT VAN! – És most Thea látta, hogy egyik kis mocsok sem nyitja ki a száját. Aztán hirtelen késztetést érzett arra, hogy megmozduljon, és már a földre is vetette magát, és oldalra gurult. Egy árnyék suhant el fölötte, és hallotta az egyik srác sikolyát.

Nagyjából ez volt az, amikor a dolgok kezdték elveszteni az értelmüket.

Most, egy év távlatából visszatekintve, Thea még mindig nem tudta megmagyarázni, mi változott meg azon az éjszakán. Leginkább ahhoz tudta hasonlítani, mint amikor a nagy magasságnál pattan az ember füle. Először mintha egy szöveten keresztül hallanál, majd ahogy a tested alkalmazkodik a nyomáshoz, érzel egy pattanást a füledben. Aztán úgy érzed, jobban hallasz, mint valaha.

Ilyesmit érzett, amikor felnézett az aszfaltról. Az egyik pillanatban egy vézna kis alakot látott – az öreg ázsiait, Shent. Háttal állt neki, egyik kis öregember kezével Köpcöst szorította az útra, a másikat Hajas nyakára kulcsolta. Mindkét gyerek kalimpált és sikoltozott, miközben Magas Punk elhúzta a belét.

Aztán jött a pattanás Thea agyában, ahogy alkalmazkodott az új nyomáshoz. Ahogy alkalmazkodott az új valósághoz.

A világ ellépett egy lépést balra, és Shen nem volt Shen többé. Illetve az volt, de Thea olyannak látta meg, amilyen a védelmező fátyol mögött valójában volt. Nem ember volt, hanem valamilyen lény. Ő – illetve az – kicsit magasabb volt másfél méternél, és teljesen csupasz, az alkarját és a lábszárát borító szőr kivételével. Ami bőrt Thea látott, az szürke volt, és olyan állagú, mint a gyurma. Hajas a Shen-lény felé kapott, keze undorító húscafatokat tépett ki belőle. A szörnyeteget még visszataszítóbbá tette kitüremkedő felsőteste. Shen feje egy kupac volt a vállvonala felett, karja mint Popeye-é: a vézna felkarhoz hatalmas alkar tartozott. Lába a porszívó csövére emlékeztetett, csak volt még benne egy-két ízület, a lábfejét pedig lapos mancsok helyettesítették.

Lábujjai majdnem teljes körben húzódtak szét, egyik lábának hosszú, tűhegyes karmai az aszfaltba mélyedtek. A másik szörnyű nyomással nehezedett Xianra. Thea szeme láttára a Shen-lény áthelyezte az egyensúlyát, és a lába beszakította Xian mellkasát. A nedves reccsenés után vér patakzott a srác szájából. Xian szeme továbbra is előremeredt, de már nem látott semmit.

Aztán Shen elfordult, mintha meghallott volna valamit. Bár a figyelme máshol járt, még nem végzett Hajassal. A lény apró zanza feje csupa fog volt, egy cápának is becsületére váló borotvaéles fogak meredeztek összevissza fekete ínyéből. Közvetlenül a „fogsor” felett két mélyen ülő szemecske izzott vörösen, de a fej híján volt felismerhető orrnak vagy fülnek. Azok az iszonyatos fogak belemélyedtek Hajas nyakába és vállába, és egy villás nyelv, amely olyan hosszú volt, mint egy korbács, tekeredett a nyakára, mintha így gyorsabban fejné ki a vérét.

Amit Thea látott, teljességgel hihetetlen volt. A racionális magyarázat határán kívül esett. Az embertelen valami éppen végzett ezzel a punkkal, miközben ő csak ott feküdt az aszfalton, és nézte. Egyértelmű volt, hogy Hajast nem tudja megmenteni. Az lett volna az okos, ha elfut, itt hagyja ezt a szörnyet, és sosem áll meg.

Thea felkiáltott, ahogy talpra szökkent, a borsspray-t a Shen-lény szemébe nyomta, és megnyomta a gombot.

Az meglepetten felkiáltott, és morgott valamit – Theának fogalma sem volt, mi lehetett, mert egyrészt a nyelve a szerencsétlen srácot fojtogatta, másrészt számára ismeretlen nyelven beszélt. Egyik masszív alkarjával – melynek a végén olyan kéz meredezett, ami kinézete alapján, akár a követ is össze tudta volna törni – felé sújtott. Thea szerencsés volt; épphogy csak súrolta a vállát az ütés, ám így is hátrarepült vagy három métert, és nekivágódott egy furgon oldalának. Minden elszürkült egy pillanatra, majd egy hatalmas üvöltés visszahozta az ébrenlétbe. Egy vékony ázsiai férfi ugrott elő látszólag a semmiből, kezében valami, ami leginkább egy olvadt fémrúdnak tűnt. Az üvöltés befejezéseként lesújtott vele a Shen-lény vállára. A sebből fehéren izzó fém- és égett húsdarabok hullottak. Az égő, rothadt hús fullasztó szaga töltötte be a levegőt. A szörnyeteg a nyelvével félredobta Hajast, és szembefordult a támadójával, hogy végezzen vele.

Thea oldala sajgott a becsapódástól, és a helyzet valószínűtlensége azzal fenyegette, hogy teljesen a hatalmába keríti. Kísértést érzett, hogy hagyja, hadd oldja meg a problémát az idegen férfi. Azonban már miközben erre gondolt beléhasított a felismerés, hogy ha egyedül kell szembenéznie a szörnyeteggel, nemsokára nem sok marad belőle. Mivel a borsspray-nek nem sok haszna volt, a Shen-lény mögé rohant, és kirúgta a lábát.

A vállsérülése ellenére a Shen-lény egy pillanat alatt újra talpon termett, és azon tanakodott, kit támadjon meg. Az ázsiai szemében őrült pillantás honolt, és a lángoló kardja magnéziumfehéren izzott. Kétségtelenül ő volt a nagyobb ellenfél. Hirtelen ötlettől vezérelve Thea feltépte a blúzát, és odafordította csupasz nyakát.

– Hé! – kiáltotta. – Kér valaki?

A szörny odapillantott, aztán rámeredt. Apró szemei vérszomjasan felcsillantak. Aztán előrevetette magát.

Thea oldalra vetődött, majd talpra gurult, ahogy a lény elszáguldott mellette. Megpróbált változtatni az irányon, de Thea túlságosan oldalt volt már neki. Így is látta a vonásaiban a haragot és az éhséget. Már felé is fordult, és újra nekiiramodott, amikor egy lángcsóva szakította át a mellkasát. Az ázsiai készen állt, mintha előre begyakorolták volna a koreográfiát. Mélyebbre nyomta a rudat a Shen-lénybe, és megcsavarta. A sebből lángok csaptak fel, a elemésztve a lény húsát. A Shen-lény felvisított, és belekarmolt a saját testébe, hatalmas húsdarabokat tépett ki saját magából, mintha a rúdtól akarna megszabadulni. Annyit ért el, hogy a lángok átterjedtek a kezére és a fejére is. Szabadulni próbált, és kitépte a kardot a férfi kezéből, majd továbbra is üvöltve kiszakította magából a fémet, és a földre dobta, ahol az alaktalan masszává hűlt. A kárt azonban már nem lehetett helyrehozni. A lény úgy rohangált körbe, mint egy szerencsétlen hatalmas lángoló csirke, üvöltözve és sikítva, bele-belerohant az épületek falaiba, majd összerogyott. Egy percen belül megfeketedett, rángatózó csontváz volt már csak.

Egy újabb perc múlva a kedves, öreg Shen nagyapóból már csupán hamu maradt.

A kép ugyanolyan élénken élt benne, mint azon az éjjelen. Még most, egy év múlva is emlékezett minden részletre. Újra átélte a diadal és szomorúság kettős érzését; olyan érzéseket, amelyeket azóta is magával hordoz. Illetve hordozott tegnapig… amíg Maxwell Carpenter le nem lőtte Romeo Zhenget és Lilly Belvát.